Na jó, kezdjük a tünetekkel. Hirtelen izzadás, álmatlanság és étvágytalanság, összpontosítási nehézségek, szorongás és félelemérzet, érzékeny emésztőrendszer (nem kell nevetni, sok lány tapasztalja ezt is), vajon ilyenkor mire gondolhatsz? Alapvetően két dologra: vagy csúnya ételmérgezést kaptál vagy – gratulálunk!!! – szerelemes vagy.

Most, hogy sikerült „betegségként” definiálni a szerelmet, nézzük hát a tüneteket is orvos módjára. Az biztos, hogy a szerelem nem hosszan tartó állapot (pár gonoszkodó szerint ez nem is baj). Pár hónapon belül jön és el is múlik. De addig… addig mindent a hormonok dirigálnak, azok a néha kiejthetetlen nevű kémiai anyagok, a megbuggyant idegi átvivők…

Kell pár név is, hogy látsszon, tudományosak vagyunk? Legyen hát: oxitocin, norepinefrin, dopamin és feniletilamin (ezt páran szerelem-molekulának is nevezik, és figyelem! Hatalmas mennyiségben van jelen a csokoládéban is), csak hogy párat említsünk.
Ezek a molekulák, meg még jó pár másik is, ha elszabadulnak a testünkben és az agyunkban, produkálják azokat a hatásokat, amiket a legelején említettünk, közben előkészítenek néha csöppet sem kellemes helyzetekre, meghatványozva romantikusságukat a szemünkben, hogy aztán minden érkező ajánlatra igent mondjunk (ok, majdnem minden érkező ajánlatra...).
Aztán szerencsére, ahogy páran mondják, elmúlik. Úgy tűnik, saját szervezetünk próbálja ezeknek az anyagoknak a hatását leküzdeni. És mindig sikerül is. Kábé hét év alatt... ismerős a szám? Biztosan hallottatok már a házasságok „veszélyes” hetedik évéről. Talán ez lehet rá a tudományos magyarázat?
De az igazi „szerelemes” állapot, abban az akut fázisban, mikor az ember állandóan zeneszót hall, és vakon sétál a metró alá, csak pár hónapig tart, legfeljebb egy-két évig. De ez épp elég ahhoz, hogy közben olyan fontos döntéseket hozzunk meg, amiket később, mikor a szerelem hatása elmúlik nem (vagy csak nagyon nehezen) lehet visszavonni. Amikor, sajnos, már késő… Alea iacta est (a kocka el van vetve) mondta egyszer Julius Caesar...